"Táncolni kell, uram, a zene majd csak megjön valahonnan!"

és valóban. Sokszor úgy hogy aki szolgáltatja még csak nem is tud róla.
Az ember ugyanis sokszor elfárad az úton amit be kell járnia. Minden megmászott hegy után egy völgy következik, mert a hegytetőn soha nem üldögélhetünk sokáig. A végcél persze az hogy ott maradjunk és onnan csodálhassuk a világot, de ehhez nagyon sokszor meg kell járni a felfelé vezető utat újra és újra..... és ez bizony nehéz. Hajtja az embert a szíve, a hite és a cél amit kitűzött maga elé és amit soha semmiért nem adna fel. Mégis megfárad néha és csak keresi a kapaszkodókat, csak annyi szünetet kérne hogy épp levegőhöz jusson..... és amikor úgy érzi már csak a lábai viszik tovább, de eltűnt a fény, na akkor jön valaki aki meghozza azt a bizonyos zenét. A zenét ami újra erőt és lendületet ad, amire még akkor is emlékezünk mikor épp táncolni sincs kedvünk. Sőt, leginkább akkor villan be és láthatatlan kézként húz fel a hegytetőre.:)
Mindannyian lehetünk azok akik a zenét hozzák, de mindannyiunknak szüksége van arra hogy valaki nekünk zenéljen. Adok-kapok. Erről szól az élet és én biztosan tudom hogy míg él a szívünkben a dallam addig nincs vége, addig mindig lesz út amire léphetünk. Ha pedig csak egy ösvényt találunk akkor majd kitapossuk és sztráda lesz belőle!:) 
és hogy értsétek is miről beszélek én itt kicsit furán:): Dáviddal megéltünk már sok nehéz napot, letöröltünk sok könnyet ahhoz hogy most ott tartson ahol és mert én felnőtt és édesanya vagyok hiába az éppen pozitív állapot, én mindig aggódva nézek előre. Azt az utat amit bejártunk már ismerem, de mint mások sem, én sem tudhatom milyen lesz ami még előttünk áll. Itt most csak a lábikók szempontjából közelítem meg a dolgot /amúgy természetes én is rendelkezem az összes paraanyus parával a lábikókón felül is...:)))/. Sokaknak próbáltam és próbálok segíteni és nagyon-nagyon jó érzés az, hogy erőt tudunk adni a puszta létünkkel, hogy Dávid erőt adó példa lehet. Hálás vagyok ezért a sorsnak és tiszta szívből őszintén remélem és szorítok azért, hogy minden dongalábbal érkező baba elérje a kitűzött célt és szaladgálhasson majd önfeledten! Én magam is a pozitív példákból igyekeztem és igyekszem erőt meríteni és a sors elém is küldte őket. Egyszer még nagyon a dolgok elején, másodszor pedig az elmúlt hétvégén. Mert nincs annál nagyobb motiváció mikor olyan felnőtteket látok akik szintén gipszekben kezdték és ma abszolút teljes életet élnek, sőt.... Szóval köszönöm a zenét!:) Ismét van mire táncolnunk és most már tudom, hogy ez a lendület kitart végig.....:) Anno megálmodtam egy új kis életet. Megadatott. Aztán arról álmodtam hogy járni fog. Megadatott. Eddig is hittem, de most már biztosan tudom, hogy az az álmom is megadatik miszerint egészséges, erős férfi lesz majd az én babám.:) Addig pedig majd felsegítem én ha megbotlana....a zenénk már szól....:))