:)))

Kedd....a nagy nap!:))) Megkezdheti végre a fiatalúr az alapozót!:)))
Régen örültem már ennyire egy telefonhívásnak....:)) Az érintett meg csak tudomásul vette a dolgot....ami még mindig jobb mintha heves tiltakozásba kezdett volna....:)))
Kedd-szerda-péntek öttől hétig fejlődik a babám hogy mire iskolás lesz már tényleg ne legyen minimális lemaradása sem.:) Csütörtök reggelenként gyógytornára járunk és januártól szerdánként még beiktatunk egy kis jógát is...hogy a csütörtöki angolt már ne is említsem....:) Újra pörögnek az események, haladunk és az élet szép!:))

Jól vagyunk, a lábikók is...:)) Alapozóra sajnos még mindig nem jutottunk be de gyógytornára járunk és szerencsére lelkesen még mindig...:)
Kérdeztétek sokan hogy hogyan viseltem én a dolgok lelki oldalát és a személyes beszélgetésekből is tudom hogy ez a része a legnehezebb és itt van szükség leginkább segítségre.
Nos, hol is kezdjem?:) Dávidot nagyon akartam, nagyon vártam és eléggé meg is szenvedtem érte-vele a várandósság hónapjait. 33 hétre született, de már a 29.-től kórház lakó lettem. Azokban a hetekben láttam és hallottam sok mindent és szó szerint ajándék volt minden egyes egyben töltött nap. Ezt a részét nem akarom részletezni, csupán azért említettem meg mert sokat számított a kezdet abban ahogy aztán én a dongaláb hírére reagáltam... Mert ha az ember fel van készítve a lehető legrosszabbra is akkor minden "kisebb" probléma semmiségnek tűnik csupán. Én is így voltam a dongalábbal. Akkor és ott nem ez volt a legnagyobb probléma. Csak miután minden más alakulni látszott akkor tudatosult bennem a lábikók állapotának súlya. Ahogy teltek a hetek, hónapok egyre nehezebbek lettek a gipszelések is hiszen már szó szerint le kellett fognom a kisfiamat....ami habár tudod hogy jót teszel neki mégsem egyszerű....
Én a legnehezebben a bizonytalanságot viseltem. Nem tudtam hogy kell-e majd műteni, aztán azt nem hogy jól döntöttem-e hogy nem engedtem megoperálni..... Nem tudhatta senki előre hogy szaladgálhat-e majd Ő is úgy mint bárki más, hogy mennyire befolyásolja majd az életét a betegsége....
Most már tudjuk hogy jól döntöttem, hogy fut-rohan és ez hatalmas megkönnyebbülést jelent de még mindig sok a kérdés és mert nem látok a jövőbe csak hinni és mindent megtenni tudok azért hogy továbbra is aktív életet élhessen az én kisfiam is.
Azt megtanultam hogy örülni kell mindennek.:) Minden egyes napnak, minden apró sikernek és hinni és soha fel nem adni. Persze vannak dolgok amik fájnak -hogy már gipszekben volt mikor először a karjaimban tarthattam, hogy nyugodt babázás helyett állandóan úton voltunk-, de eddig minden álmom valóra vált hiszen lett egy csodás kisfiam aki fut....:)
Sorstárs anyukák!:) Nem szabad feladni soha de nem bűn félni, sírni és segítséget kérni! Ebben is nagyon szívesen segítek...;)

A legfrissebb kép a lábikókról. :)
Egyébként minden rendben. Járunk a gyógytornára, fut, rohan, focizik....:)))) és még mindig várjuk hogy elkezdhessük végre az alapozó tornát. Remélhetőleg még idén bekerülhetünk...