Mikor először láttam Őt úgy éreztem rám szakad a világ. Ott volt az én csodám, az annyiszor megálmodott álmom és nem tudtam örülhetek-e, megélhetem-e a létezése feletti örömet ott, abban a környezetben ahol éppen még csak alig megkezdett életek vívták a csatáikat.....és nem nyerhetett mindenki...
Még fel sem fogtam igazán, hogy megérkezett és már félnem kellett, hogy el is veszíthetem...
Akkor ott megtanultam, hogy mi is fontos igazán, hogy az ember bármit képes kibírni amíg van miért és van kiért és hogy mennyire fontos a hit. A magunkba, az életbe és a szeretetbe vetett hit.
Történhet velünk bármi, alakulhat úgy, hogy épp nem az élet napos oldalán vagyunk és időnként megijedhetünk, félhetünk is...mégis, mi tudjuk, hogy mindig van tovább és hogy minden relatív.
Az első és legfontosabb harcon túl vagyunk, együtt hagytuk el az osztályt ahol csupán két hét alatt felnőttem.... Mi már tudjuk, hogy a lehetetlen nem létezik... Az csupán egy állítás és mi szeretjük azokat megcáfolni. Ezért tartunk ott ahol és ezért tudom, hogy végül minden rendben lesz.:)
Ez a válaszom a kérdésre, hogy nem szoktam-e időnként én is kétségbe esni....de...A többit meg leírtam feljebb..;)